Balogh Alajos. (Kiskunmajsa, 1849. február 9.-Budapest, 1899. május 22.) A Medve utcai polgári iskolában rajzot tanított. (1873-1898)

„A nagyszünidőt több éven át hol Bécsben, hol Münchenben, majd Drezdában töltötte s mindenütt méh-szorgalommal dolgozott, tanult és gyűjtögetett. Számos eredeti mű és művészi festmény-másolat díszíti kartársainak és a műkedvelőknek lakását, s ha néha képárúsnak is dolgozott, mindig művészi tökélyre törekedett s ilyenre szoktatta növendékeit is. Minden munkáján meglátszott, hogy szakmájára született s ezt a műértők nyomban észre is vették, bármilyen csekélység került ki ecsetje alól. Lelkiismeretes munkára szoktatta növendékeit is és azt tartotta, hogy a zsenge nemzedékkel a rajzolást és festést megszerettetni nem tapintatlan szigorúsággal és elriasztással, hanem gyöngédséggel és türelmes útbaigazítással lehet, és tegyük még hozzá: szakértelemmel és a szakmáért való igaz lelkesedéssel. A ki a tanítást kenyérkeresetnek tekinti és érte szeretettel nem lángol, az robot munkát végez, a melyen nincsen, nem lehet áldás. Nem egyszer mondta ő tanítványainak, hogy nem mindnyájan fogjátok talán anyagi hasznát venni annak, a mire én oktatlak benneteket; de művelődtük általa észrevétlenül is, és a kinek fogékony a lelke és igazi kedve van a rajzhoz, abból ember lehet és pedig szerencsés, boldog ember. És csakugyan nem egy tanítványa köszönheti Baloghnak sikereit, sőt meggyőződhetett, hogy az ecsettel nemcsak a kenyeret lehet megkeresni, hanem bizonyos hírnévre is vergődhetni. Általában lelkesült és lelkesített fáradhatatlanul. Hangya-szorgalmú, szelíd természetű, de ambiciózus ember volt ő; lobogó tűz, mely gyújtott és melegített. Nem is csoda, ha gyönge szervezetét férfikora delén fölemésztette a láng, melyet a művészetért hevülő olthatatlan szeretete és lelkesedése táplált. Mint a Nagy-Alföld szülöttje, tüzes magyar volt s meg voltak benne mind azok a sarkalatos erények és jellemvonások, melyek az igazi magyart ékesíteni szokták s ezekben nevelte gyermekeit és tanítványait is. Ha a sors lesújtotta, erőt nyert, mint Antaeus, az ősanyától újabb küzdelemre; ha mégis, mint ember, csalódott itt-ott az anyagiakkal való számításában, ezt is annak a véghetetlen nagy szeretetnek kell betudni, mellyel nagyszámú családja mindegyik tagját magához ölelte s mely a jólétükről való gondoskodásban egész valóját eltöltötte. Boldogult kartársunk 1849. évi februárius 9־én született Pestmegyében, Kis-Kún-Majsán, s itt végezte elemi iskolai tanulmányait is. Szülei közönséges polgár emberek voltak ugyan, de fiukat magasabb iskolába adták mégis, mert tehetséget láttak benne. így került a kis Balogh a szegedi kegyesrendi főgimnáziumba, majd a kecskemétibe, hol 1868-ban kitűnő érettségi bizonyítványt nyert s a kegyes tanítórendbe lépett. A rajzot már zsenge gimnazista korában megszerette s hozzá való talentumát a szegedi híres rajztanár, a jó öreg Witkovszky, élesítette és pallérozta. Nem is lohadt a rajzhoz való szeretete soha többé, s képességét korán elismerték. így történt aztán hogy mint kegyesrendi papnövendék 1868-ban, 1869- és 1870-ben Sátoralja-Ujhelyben az I. és II. osztályban a rajzot tanította. Hogy teljesen művészetének élhessen, a rendből kilépett és 1871-ben a rajzból középiskolai tanképesítő oklevelet nyert s még ez évben a Szeged városi r. kath. főgimnáziumhoz választották meg rajztanárnak. A művészeti tárgyak ügye ebben az időben lendülvén csak föl, szerény dotációjával nem volt megelégedve s 1873-ban Oraviczabányára ment tanárnak a polgári iskolához; de itt csak nehány hétig maradt, mert a budai polgári iskolához, a mostani II. kér. polgári fiúiskolához választották meg s ezt az állását 1873. évi október 15-én el is foglalta. 1876-ban nőül vette Mocskonyi Karolinát, kivel 19 évig a házasélet csendes révébe visszavonulva élt kizárólag családjának és hivatásának. Nagy csapás érte a családot 1895-ben. A szerető hitvestárs, az angyaljóságú nő, a leggondosabb édes anya hosszú szenvedés után égbe költözött, gyászba borítván az őt bálványozásig szerető férjet és nyolcz kedves gyermeket. Ez a csapás megrendítette az erős akaratú férjet, ki életkedvét is veszteni látszott, s már előbb is jelentkezett tüdőbaját annyira növelte, hogy szabadságot kérve, 1896-ban a tengerpartra, Lussin-Piccoloba vonult. De állandó javulásban itt sem volt része s intézetünknél eltöltött 25 évi buzgó működése után 1898. januáriusával nyugalomba vonult. Mélyen érző lelkét aggasztotta nyolcz anyátlan árvájának sorsa s bánatos szíve visszavágyott gyermekeihez, kiknek legidősbje alig volt nagykorú, a legkisebbeik pedig csak öt éves és 1899. május 9-én Lussin-Piccoloból visszajött betegen Kispestre, szerető csemetéihez, kiknek karjaiban néhány nap múlva, boldogult neje halálának évfordulójára, május 22-én, d. u. 4 órakor, lelkét visszaadta Teremtőjének”